Sűrűn járom az országot és alig van olyan település, ahol életem során ne fordultam volna meg. A gépkocsivezetők, akik olykor azt a feladatot kapják, hogy engem fuvarozzanak, gyakran mondják, hogy: ha Gyuri bácsival megyek, akkor nincs szükségem térképre! Adonyt mégis viszonylag későn ismertem meg.

Az első meghívást Majer Istvánnétól, Mártától kaptam, akik az idő tájt a községi művelődési ház vezetője volt. Senki se tud (és többnyire nem is akar) kibújni a saját bőréből, ezért hát én is szőlész-borászoknak, a kertbarátoknak beszéltem arról, hogy a nincs annál demokratikusabb helyzet, mint amikor két, szomszédos kert gondozója a közös kerítésre támaszkodva, napbarnított felsőtesttel és mindössze egy fürdőnadrágba és papucsba öltözve tárgyalja meg épen időszerű problémáit és egymás gondjait. Amelynek következtében aztán az asztalos szomszéd felajánlja, hogy benyelezi a frissen beszerzett lapátot, mire a vegyészmérnök szomszéd elmondja, hogy milyen növényvédő szereket keverjen a másik a permetlébe a szőlő következő permetezése alkalmával. Azután óvtam a vincelléreket attól is, hogy a szőlőtőkéiket túlságosan megterheljék a metszésnél termőrügyekkel, mert ennek az eredménye több bor lesz ugyan, de annak minősége föltétlenül gyengébb lesz, mert hogy a mennyiség és a minőség egymással ez esetben ellentétes ! Ez után kérdés kérdést követett úgy, hogy alig győztem a válaszokkal. Mert Adonyban a szőlő minden gazdának a szemefénye!

Adony olyan a települések között, mint a csepp a tengerben; Adony történetében benne rejlik az egész magyar történelem. Kicsiben és vázlatosan!

A Duna partján fekvő település 1281-ben keletkezett és első neve Odon volt, ami a nyelvészek szerint az ad szóból származik, ősi személynév, valószínűleg birtokosának vagy egyik jelesebb lakójának neve lehetett. A Vatikáni Levéltárból előkerült adójegyzékben ez a mondat szerepel: Odonban Péter nevű pap 3 garast fizet. Vagyis Adonyban ekkor már volt templom, lelkész és adószedés is !

A falu a török hódoltság idején lakosságának jelentős részét elveszítette; házaikba félnomád, rác telepesek költöztek be, akik a török elől menekültek. Foglalkozásuk többnyire földművelés és állattenyésztés volt, de számosan a dunai átkelőhelyeket szállták meg, ahol szabadon gyümölcsöztethették kereskedelmi képességeiket.

III. Ferdinánd király 1649-ben a Zichy-család birtokába adta Adonyt, így szegény adonyiak egyidejűleg fizettek sarcot a földesúrnak és a török vezéreknek. A rácok betelepedésének második hulláma már a törökök kiűzésének idejére esik, mert az ország romokban állt és sok munkáskézre lett volna szükség. Ezért Lipót császár privilégiumokat ígért és adott a katonai szolgálatot vállaló délszlávoknak. 1705-ben történt, hogy Bottyán János (Vak Bottyán) levelet íntézett az adonyi rácokhoz, amelyben azt ígéri, hogy azoknak a felfegyverzett rácoknak, akik leteszik a fegyvert, gráczia adatik. Ha fegyvert fognak Rákóczi mellett, havi zsoldban részesülnek. Biztosította, hogy az adonyi rácok szabadon élhessenek és munkálkodhassanak, semmi javukban ne háborítsák őket. „Ezen parancsolatommal írta Rákóczi lovas és gyalog hadainak generálisa ellenkezőnek élete elfogy érette.” (Itt érintkeznek a történelem eseményei, mert Vak Bottyánnak, a kuruc háborúk legnépszerűbb alakjának Gyöngyösön, a ferencrendiek templomában állítottak díszes emléket, amelyet gyerekkoromban gyakran megcsodáltam.)

A második nagy bevándorlási hullám a Duna vizén érkezett Bajorországból és Lotharingiából. Ők honosították meg itt a szőlőtermesztés és a borkészítés tudományát. A három, egymástól gondolkodásmódban, vérmérsékletben, életvitelben szembetűnően különböző náció a kezdeti nehézségek leküzdése óta békésen él egymás mellett, egymással.

A 20. századi adonyi embereknek két, nagy kincsük van : a Duna és a szőlő. Nem hiába települtek következetesen a partjára, mert a folyam nemcsak közlekedési út volt, hanem kenyérrel is szolgált a melléje szegődőknek. A Duna vize hajtotta a kiváló lisztet őrlő malmokat, de „schlepweg”, azaz hajóvontató út is volt, aminek az emlékét egy ének máig megőrizte.

Első versszaka imigyen hangzik:

Arul alól jön egy hajó
Húzza, húzza aztat 36 ló
Legelöl jár a két fakó,
Az én babám a lóhajtó.

(Pajer György emlékezete szerint in Lendvay Zoltán: Adony, a történelemben.)

Kenyeret adott a Duna a halászat útján is. Legnemesebb zsákmány a viza nevű nagytestű, tengeri hal, amely a 18. Század elején még akadálytalanul fel tudott úszni akár Budáig is (lásd Vizafogó ) .

A másik „közkincs” a szőlő volt. A község 6628 holdnyi területéből 298 holdat a szőlőskertek foglaltak el, évente átlagosan 5400 akó bort termeltek. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de az adonyiak szőlőszeretete mit sem csökkent, sőt hagyománnyá nemesedett és ez Szent Orbán nevéhez kapcsolódik.

Szent Orbán pápa 223-ban lett a katolikus egyház feje és 230-ban vértanúhalált szenvedett. Ő őrzi a szőlőket, amelyek május végén „a legnagyobb veszedelemben vannak, s leghamarabb az égi háborútól megvesztegettethetnek vagy a bogaraktól vagy egyéb apró állatokról kárt vallhatnak.” Ezért lett május 25. Az utolsó fagyosszent – Orbán napja : ha ezen a napon lehűl a levegő és vizek befagynak, akkor a szőlőt igen súlyos kár éri. Ha Orbán napján fagy van, akkor ősszel a vincellérek nem szüretelnek.

Ezért határozták el az adonyiak 1811-ben, hogy a szőlőhegyen kápolnát emelnek Szent Orbán tiszteletére. A kápolna harangját a szent püspöksüveges alakja ékesíti, jobbjában a vértanúságot jelképező karddal, bal kezében a szőlőfürttel.

Az Orbán-napi búcsút minden évben megtartják és minden évben ünnepélyesebb, színesebb lett. Magam is gyakran felkerestem Adonyt ezen a nevezetes napon, amikor a kápolna előtt Ledvay Zoltán, címzetes apát, esperes plébános celebrálta a szentmisét. Ő 1942 óta nagy tekintélyű és szeretett lelkipásztora a községnek. Nevéhez fűződik egy szép szokás: a kápolnát pünkösdi rózsákkal díszítik fel, ezeket a tisztelendő atya megszenteli, a gazdák pedig felaggatják a pincéjükben mondván, hogy a rózsa ügyel a borkészletre és vigyáz arra is, hogy a következő évben is legyen jó és gazdag bortermés. A pünkösdi rózsát csak a következő évben, Orbán napján távolítják el.

A május 25.-éhez, Orbán napjához legközelebbi szombaton tartják meg a búcsút Adonyban. Az ünnepséget követi a vidámság! Minden présházban sütnek, főznek, pálinkát, pogácsát kínálnak szomszédnak, rokonnak, ismerősnek és arra kiránduló ismeretlennek egyaránt. Szól a muzsika, nyekeregnek a harmonikák, az atyafiak felkeresik egymást, dicsérik a háziasszony főztjét és megpróbálják leszólni a házigazda borát. A mulatságnak többnyire csak a felkelő Nap vet véget.

Az adonyi szőlők sorsa azonban manapság már nem ilyen fennkölt és vidám! Majer Istvánné egy minapi levelében írja: „Sajnos, én már nem tudom Orbánra hívni a vendégeimet, mert a présházat az uram halála után a gyerekek örökölték, akik nem akarnak a szőlővel foglalkozni, ezért inkább eladnák. Nagyon sokan árulják a szőlőjüket, már alig van adonyi tulajdonos a kápolnasoron, lassan kiöregszenek, kihalnak a szenvedélyes szőlősgazdák.”

Nagy kár, de talán fordul egyet a világ és újból benépesül, megszépül az adonyi szőlőhegy. A pincében felaggatott pünkösdi rózsák majd gondoskodnak róla!